Ahhoz képest, hogy nem rendelkezett az ehhez szükséges szervekkel, de még csak akármilyen tudatossággal sem, a kósza kicsi zöld elektron aznap reggel egészen vidáman nézett körbe. Zöld elektronnak lenni nem olyan rossz dolog ám, mint azt a protonok terjeszti.
– Folyton azzal jönnek, hogy az ők milyen pozitívak és mi elektronok ehhez képest csak negatívak tudunk lenni. – gondolta vidáman, nemigen értve egyet a dologgal. Az összefogásban hitt. Miért is vonzaná egymást a pozitív és negatív töltés, ha nem az együttműködés szándékával? Ennek ugye, hogy van értelme! A morfondírozásban megzavarta a nagy áramkör záródása, munkához kellett látni. Ő és oktillió kis barátja összefogásban elektromágneses teret gerjesztett, ez volt a munkájuk. Az elektronok büszkék voltak munkájukra, olykor fontoskodva zümmögve adták ezt a protonok tudtára.
A kicsi zöld elektron nem nagyon értette, hogy ő miért zöld, mások meg barnák, némelyek meg feketék. A tény, hogy az elektronoknak nem lehet színe, mivel a túl kicsik ahhoz, hogy a látható fény interakcióba lépjen velük, cseppet sem zavarta őket abban, hogy színesek legyenek. A kicsi zöld elektron azt tudta, hogy színenként más és más helyről érkeznek, de halvány fogalma sem volt, mik lehetnek ezek a helyek. Amiben biztos volt az az, hogy ő honnan jött. Ő egy szép napfényes tábláról származott. Apukája egy dolgos foton, anyukája pedig egy igen csinos szilícium monokristály volt. Apukája csak úgy becsapódott anyukája életébe és létrejött ő, a zöld kicsi elektron. Otthon kis társai közt csak zöld elektronokat látott, adott volt hát a következtetés, hogy más elektronok máshonnan származtak. Vagy nem, ez a kettő lehetőség volt, ő pedig tapasztalat híján nem tudta, hogy mit is gondoljon az ügyről.
A kis zöld elektron az utóbbi időben egyre kevesebb barna és fekete elektront látott. Ennek okáról nem gondolkodott még eddig, hiszen közkeletű tény, hogy minden elektron pontosan ugyan annyira hasznos, mint a többi, teljesen egyenlőek. Emiatt feleslegesnek érezte az ezen való elmélkedést.
– Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy a zöld egy igen kellemes, nyugtató szín – szólt a fennhangon. Ezzel ugyan megengedett magának egy kis önelégültséget, de ami tény az ugye tény. Gyorsan körbenézett, hogy meghallották-e a többiek a kijelentését, de láthatóan senkit sem érdekelt. Ahogy nézelődött, feltűnt neki, hogy egyetlen fekete elektront sem lát a nagy áramkörben. Ezt érdekesnek találta, elkezdte hát figyelni, hogy hány darab fekete elektront lát. Hiába gúvasztotta nem létező szemeit, egyet se látott. Megdöbbentette a dolog és gyorsan kíváncsivá is tette a felfedezés. Meg akart kérdezni egy fekete elektront, hogy hova lettek a fekete elektronok, de ha egyet sem talál, akkor ezt sose tudja meg. Kicsi zöld elektronunk feltöltődve kutatott, de nem talált egy kósza fekete elektront sem.
Ekkor látta meg a kicsi szomorú barna elektront. Mivel barna elektront se látott mióta figyelt, odaperdült gyorsan a másik elektron mellé.
– Miért vagy szomorú? – kérdezte a másikat.
– Én vagyok az utolsó barna elektron – mondta halkan a kicsi szomorú barna elektron.
– Nem jön többé senki a barna helyről? – kérdezte a kicsi zöld elektron.
– Nem – válaszolta a kicsi szomorú barna elektron. – Sőt, az utolsó fekete elektron is eltűnt már – mondta búsan. Tudtával a fekete helyről sem érkezett többé már senki.
– Sajnálom – sóhajtott a kicsi zöld elektron, mivel nagyon szimpatikus volt neki a barna elektron. A kicsi szomorú barna elektron felszívódott egy elektromágneses hullámban, magára hagyva őt. Immáron nem látott semmi más színt csak zöldet, csupa zöld elektron áramlott vele a nagy áramkörben.
Green Power! – hullámoztak relatívan a kis zöld elektronok, immáron tiszta zöldbe borítva az egész elektromos teret.