Az ő dolga volt, hogy kivigye a szemetet. Erről ő és anyja másképpen vélekedett, természetesen a két álláspont igen távol esett egymástól.
– Saciii, mit csinálsz épp? – kiabált ki Anya a fürdőszobából. Épp egy forró vízzel teli kádban áztatta magát, itt töltődött a zűrös napja után.
– Tanulooook! – kiabálta vissza szobájából Saci, az ágyáról keresztben lecsúszva, tinédzser végtagjait keszekuszába rendezve, fejjel lefele lógva böngészve a Spotify-t. Úgy gondolta ez nem hazugság, hiszen éppen azt próbálta beállítani az appban, hogy hogyan rendezi betűsorrendbe a zenék címét úgy, hogy azok kezdőbetűje összeolvasva titkos üzenetet írjon ki. Titkos szerelmének.
– Na akkor pihenésképpen vidd le kérlek a szemetet! – kiabált Anya újra, elő véve zengő hangját. Amire Apa mindig azt mondta, hogy mondhat kemény mondatokat, fenyegetőnek szánt szavakkal, de akkor ne legyen ilyen szép és kedves a felhangja, mert így a büdös életben nem fog rá hallgatni. A gyerekek kiérzik a fenyegetés mögött megbúvó kedvességet és akkor annyi a kérésnek.
– Neeeeeeeeh – múzott fájdalmas hangon Saci, ahogy csak a bántalmat szenvedett kisborjúk tudnak, anyjuk hívására. Ennek a hangnak egy anya se tud ellenállni, ez mindig megtöri az anyukák akaratát és a kis borjúknak mindent megtesznek. Na ez az anyuka még mindig kitartott, fenyegetőnek szánt csendbe burkolódzva.
– Mindig mindent én csinálok! – horkant fel Saci, és az anyja felől áradó nagy csönd unszolására feltápászkodott. Gyűrött, rövidujjú, helyenként lyukas, kedvenc pizsamájában látványosan szenvedve felvette papucsát, megmarkolta a kikészített szemeteszsák fülét, kiment és becsapta az ajtót. Mindenkinek hallania kell a szenvedés mértékét, ez elkerülhetetlen volt.
Saci a folyóson hanyag eleganciával húzta végig a szemeteszsákot. A szemeteskukák nem voltak a helyükön, a gondnok kivitte őket a ház elé, hogy a reggeli szemetesjárat kiüríthesse. Így hát a szemetes kivitele nehezített pályára került, még egy ajtón ki kellett vinni.
– Micsoda megaláztatás. – gondolta Saci. Bedobta a szemetet a kukába és unott fejjel visszafordulva éppen lépett volna be a lépcsőházba, amikor a szeme sarkából meglátta. Egy jóember kifújva orrát összegyűrte és elhajította a taknyos zsebkendőjét.
– Fuh. – horkant fel Saci és odalépett az idegenhez, elállva útját.
– Jó estét kívánok! – köszönt rá a férfira.
– Elnézést, hogy zavarom, de véletlenül elhagyta a zsebkendőjét. – mondta a helyzethez mérten kedves hangon.
– Mi van? – kérdezett vissza férfi.
– Mondom elhagyta a zsebkendőjét. – Válaszolta Saci, a jól érezhető közönyre válaszul immár kimért hangnemben.
– Tudod kinek szóljál be te kis csitri! Mit képzelsz te magadról, egy idős férfinak beszólsz! Kik neveltek téged, farkasok? – vágott vissza dühösen a férfi. Saci torkába gombóc gyűlt, de nem hagyhatta magát, nem akarta hagyni magát. Amikor csak körülnézett a felnőttek által okozott károkat látta. A koszos vizeket, a savas esőt, a műanyagból álló szigeteket a tengerekben, a fullasztó és poros levegőt és sok-sok betegséget. Már kisebb korában megfogalmazódott benne, hogy ez ellen tenni akar. Valahogy ebben a pillanatban összeállt benne a harag és elkeseredés, és elérkezettnek látta a pillanatot. Innentől kezdve tesz érte, hogy ne így menjenek a dolgok.
– Sajnálom, de nem tudok tisztelni olyan embert, aki a saját vackába piszkít, tönkreteszi a környezet és szidja az embereket! – válaszolta dacos hangon. A férfi a határozott szavaktól meghökkent és zavarában felvette a zsebkendőt és a pár méterre lévő kukába dobta. Még azért hátra fordulva visszaszólt.
– Most örülsz te kis hülye? – mondta.
– Határozottan! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a lány. És ekkor gondolatai egy gyújtópontba össze sűrűsödve határozott irányt vettek. Már tudta mi a célja.
Saci sarkon fordult, dühösen rezegtetve pillangó szárnyait. Senki sem sejthette, hogy ez volt az élhető Földhöz vezető úton az első igazán nagy lépés, Saci aprónak tűnő konfliktusának pillangóeffektusa.